Az életem már egészen fiatal koromtól kezdve tele volt változásokkal és kihívásokkal, amelyek formáltak és tanítottak. Egy öttagú testvér családban nőttem fel, ahol mindig nagy volt a nyüzsgés, de ugyanakkor megtanultam, milyen fontos a család, a közösség ereje és az, hogy számíthatunk egymásra. A szoros családi kötelékek gyermekkorom meghatározó részei voltak, és már akkor is mindig szerettem az emberek társaságát. Mindig éreztem, hogy örömet jelent számomra, ha segíthetek másoknak, ha adhatok valamit, legyen az akár egy kedves szó, egy apró figyelmesség vagy a két kezem munkája. Ahogy növekedtem, egyre inkább tudatosult bennem, hogy az emberek támogatása és segítése nemcsak a családi körben, hanem az életem minden területén fontos lesz. A nehézségek ellenére, amelyek időről időre próbára tettek, mindig megtaláltam az erőt abban, hogy másoknak adjak. Az életem legnagyobb törései, mint a kisfiam, az édesanyám és a több közeli családtagom elvesztése, olyan mély fájdalommal jártak, amelyet szinte szavakkal leírni sem lehet. Ezek az események nem csak megrendítettek, de átalakították a személyiségemet is. Megtanultam, hogy az élet törékeny, és hogy minden pillanatot értékelni kell, amit a szeretteinkkel tölthetünk. Ezek a tapasztalatok tanítottak meg arra is, hogy az emberi kapcsolatok a legértékesebb ajándékok az életben. A segítés, a támogatás mások számára mindig is a mindennapjaim része volt, hiszen így éreztem, hogy valami fontosat adok vissza a világnak. A fájdalomból született meg az az erő, amely később a hivatásommá vált. Furcsa ilyet mondani de hálás vagyok ezekért a nehéz pillanatokért, mert általuk váltam azzá az emberré, aki ma vagyok – valakivé, aki hisz abban, hogy a szeretet és a gondoskodás képes megváltoztatni az életet, és hogy mindig van lehetőség a megújulásra.